Mózes harmadik könyve

Mózes harmadik könyve ószövetségi protokanonikus könyv. A Pentateuchus/Tóra harmadik könyve. Főként Izráel népének áldozatokra, megtisztulási folyamatokra és ünnepekre vonatkozó kultikus előírásait tartalmazza. Így részletesen foglalkozik az áldozatok helyes bemutatásával, valamint a tiszta és tisztátalan dolgok pontos megkülönböztetésével.1

Elnevezései

A Mózes harmadik könyve elnevezéssel találkozunk leggyakrabban a protestáns gyakorlatban. Rövidítése: 3Móz. Károli Gáspár a Mózes harmadik könyve a Léviták egyházi szolgálatáról címet adta a könyvnek,2
az újonnan revideált Károli-fordításban (Veritas Kiadó, 2012) azonban szintén Mózes harmadik könyveként szerepel. A katolikus kánonban Leviták könyvének nevezik. Rövidítése: Lev. Latinul Leviticus néven található meg a Vulgatában, a görög Septuagintában a Leutikon címet viseli. A görögök olyan neveket adtak, amelyek kifejeznek valamit a könyvek tartalmából. A görög nevek latinos átírását vagy fordítását használja a tudományos irodalom.3
A héber gyakorlat szerint a könyvet kezdőszaváról nevezték el, ami a ar’q.Yiw; – wajjiqra’, jelentése: ‘és hívta’,’és kiáltotta’.

A szerzők, a könyv keletkezése

Bár a törvénykezés Mózes idejére nyúlik vissza, azonban a könyv végleges formáját a babiloni fogságból való visszatérés után kapta meg. A könyvet a zsidó hagyomány Mózesnek tulajdonítja.

A Pentateuchus-kritika

A négy forrás elmélete

A kutatók többsége szerint a Pentateuchus és benne Mózes harmadik könyve nem egy ember műve, hanem többszöri szerkesztés eredménye. Alaposabb vizsgálat után megállapították, hogy a Pentateuchus csak az általános elbeszéléskeret szempontjából egységes. A részleteket tekintve a történések menete inkább epizódszerű egységekből áll össze. Az egyes elbeszélések önmagukban önálló egészet alkotnak és csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Az egyes részletek más-más kort, történeti helyzetet és különböző teológiai szándékot tükröznek.4
Már a 18. században felfigyeltek arra, hogy nem csupán különböző hagyományok gyűjteményéről lehet beszélni, hanem más és más források, azaz különböző hagyományokat feldolgozó önálló irodalmi művek tervszerű összeillesztéséről. E feltevés szerint ugyanazt a történeti eseménysort különböző szerzők különböző koroknak megfelelően ábrázolták, majd az így keletkezett forrásokat egységesítette egy későbbi feldolgozó, vagy esetleg fokozatosan végezték el ezt a munkát többen is, amíg a mű el nem nyerte jelenlegi formáját.5

A források legkönnyebben a különböző Isten-elnevezésekről ismerhetőek fel. Megfigyelték azt is, hogy a különböző Isten-elnevezések egyúttal sajátos szemlélettel is párosulnak. Az ilyen megfigyelésekből következtettek egy elbeszélőre, aki mindig a JHWH tetragrammatont (kiolvasva általában adónáj – ‘Úr’) használja, ezért őt az ószövetségi tudomány jahvistának (J) nevezi. Két másik, különböző forrásmű ezt az Isten-nevet csak az Egyiptomból való kivonulástól kezdve használja. A JHWH tetragrammaton bevezetése itt Isten cselekvésének egy új fokozatát jelzi, ezek szerint a források szerint ez a név ekkor jelentetett ki. Az egyik forrás addig az Elóhim Isten-nevet használja, ezért az így feltételezett szerzőt elóhistának (E) nevezik. A másik az Elóhim név mellett használja még az Él Saddaj ősi Isten-nevet, melynek magyar fordítása: ‘mindenható Isten’. Az áldozati kultusz és a papok feladatai iránt tanúsított érdeklődése miatt ezt az utóbbi forrást Papi iratnak, Papi kódexnek vagy papi forrásnak (P) nevezik.6
Más ószövetségi könyvekhez hasonlóan a Pentateuchusban is találtak olyan részeket a kutatók, amelyeket deuteronomisztikusnak (D) neveznek. Ezek teologikus-tanító jellegű szövegek, amelyek összefoglaló nevüket onnan kapták, hogy nagyobb mennyiségben, koncentráltan a Deuteronomiumban (Mózes ötödik könyve/Második Törvénykönyv) találhatóak. Mózes első négy könyvének deuteronomisztikus részletei nem annyira terjedelmesek.7

A Pentateuchus-kritika egyik legkiemelkedőbb alakja Julius Wellhausen (1844–1918), akinek hatása mindmáig vitathatatlan. Saját korában ő foglalta rendszerbe legvilágosabban a kutatások eredményeit és általa vált az általánosan elfogadottá. Bár munkássága óta a kutatók jelentős mértékben módosították a Pentateuchus keletkezésére vonatkozó ismereteket, azonban a források Wellhausen által megállapított száma, sorrendje és keletkezési ideje időtállónak bizonyult. Ez a sorrend a következő: jahvista forrás (J) Kr.e. 9. sz., elóhista forrás (E) Kr. e. 8. sz., deuteronomisztikus hagyomány (D) Kr. e. 7. sz. és a papi forrás (P) Kr. e. 5. sz.8

A könyv részeinek keletkezése

Mózes harmadik könyvének szerzői a jeruzsálemi papok. A mű három periódusban keletkezett Kr. e. 700 és Kr. e. 500 között. A teljes könyv stilisztikailag a papi forráshoz sorolható. A fejezetek sorrendje nem felel meg a keletkezési sorrendnek.9

A szentség törvénye, 3Móz 17–26 (Szamária/Samária eleste után, a babiloni fogság előtt): Júda királyságának utolsó éveiben keletkezett a szentség törvényének a legrégibb gyűjteménye. Párhuzamosan vagy feleletképpen a Deuteronomiumra (Mózes ötödik könyve), mely északon, Izráelben íródott. A délen lakó júdaiak nem akarták, hogy a legyőzött szamáriaiaknak/samaritánusoknak bármi részük legyen a kultuszban vagy a törvényben. Ebben a régi gyűjteményben az istentisztelettel és az istentisztelet végzőivel kapcsolatos dolgok szerepelnek. Ezt a törvényt Ezekiel/Ezékiel próféta ismerte és fel is használta.10

A papság története, 3Móz 8–10 (a babiloni fogság alatt): Jeruzsálem Kr. e. 586-os eleste és a babiloni elhurcolás új vallási nehézségeket eredményezett. Már nem annyira a szentség törvényein volt a hangsúly, hanem biztosítani kellett a pogány földön fogságban élő és szétszórt zsidóknak az életet és a fennmaradást. Az egység a jeruzsálemi papok által fenntartott intézményekben vált láthatóvá.11

A törvények kiegészítése, 3Móz 1–7, 3Móz 11–16 (a babiloni fogság után): Círus/Cirusz/Kurus/Kürosz perzsa király rendelete értelmében, Kr.e. 538-ban a zsidók hazatérhettek Jeruzsálembe. A nép életét újjá kellett szervezni és a jeruzsálemi templomot újra fel kellett építeni. Esdrás/Ezsdrás és Nehemiás/Nehémiás könyvei is beszámolnak a nehézségekről. Ilyen viharos korszakban fejezték be és egészítették ki a Pentateuchust. A kiegészítések között szerepelnek a tisztasági szabályok (3Móz 11–16), és az áldozati törvények (3Móz 1–7). A kiegészítések azért születtek, hogy király nélkül is, és az újjáépítés ideje alatt eligazítást adjanak az új problémákkal kapcsolatban.12

Tartalma

A könyv tartalma elsősorban a papságnak szól, de Isten akarata szerint az egész népnek is meg kellett ismerni a szabályokat, törvényeket. A nép ugyanis engedetlenül megszegte a törvényeket és ez halálbüntetést jelentett. Azonban Isten végtelen kegyelme miatt engedélyezte, hogy áldozatot mutasson be a bűnös ember, egy egészséges áldozati állat adománnyal, amellyel megváltotta magát a halálbüntetés terhe alól. Isten azt akarta, hogy népe szent maradjon, ezért a rituális tisztaság mélyen benne maradt az izraeliták tudatában. Bár sokan kegyetlennek – a véres áldozat miatt –, és unalmasnak tarthatják ezt a könyvet, azonban a keresztény értelmezés szerint, e könyv ismerete nélkül nem lehet megérteni Jézus halálának igazi jelentését (Zsid 8–10). Isten valójában a természet dolgait összhangba hozta saját parancsaival.

Miután felszentelték a kijelentés sátrát, azután Isten már nem a Sínai-hegyen, hanem a sátorban jelentette ki további törvényeit. Ezekkel az újabb rendelkezésekkel kezdődik Mózes harmadik könyve. Az ebben a könyvben kijelentett törvények az áldozati kultusz beindításához szükséges rendelkezéseket tartalmazzák (3Móz 1–7) és a papok fölszenteléséről (3Móz 8–9) szólnak. Valamint Nádáb és Abíhú bűne miatt (3Móz 10) újabb kultikus rendelkezésekről olvashatunk (3Móz 10–27). A sínai-hegyi törvényadás ezzel – a Mózes negyedik könyvének első 10 fejezetében olvasható rendelkezések ellenére is – lényegében befejeződik (vö. 3Móz 27,34). A könyvben a törvényanyag dominál, elbeszélő rész kevés van. Csak a 8–9. és 10. fejezetek ilyen jellegűek.13

A 8–9. rész az elbeszélésnek a Mózes második könyvének 40. fejezetében megszakadt fonalát veszi fel. Miután a papok már tudják, mit és hogyan kell cselekedniük, már sor kerülhet a felszentelésükre. Mózes Isten korábbi parancsának megfelelően (2Móz 29) egy hét napig tartó ünnepség keretében szenteli fel Áront és fiait. Áron első áldozatának bemutatása és a nép megáldása után Isten dicsősége leszáll a földre és az áldozatból neki szánt részeket felemészti az oltáron.14

A 10. fejezet egy szerencsétlen tragédiát tár elénk, ami a kultusz további részleteinek a szabályozását teszi szükségessé. Áron két fia, Nádáb és Abíhú füstáldozatot mutatnak be Istennek és ennek során Isten engedélye nélkül belépnek a szentek szentjébe is. Ezért Isten tüzet bocsát rájuk, és megöli őket. A történetet eredetileg bizonyára a 16. rész előírásai követték (vö. 3Móz 16,1–3), amelyben Isten még a papoknak is megtiltja, hogy belépjenek a szentek szentjébe. Ezt ezentúl egyedül a főpap teheti meg, de ő is évente csak egyszer, a nagy engesztelés ünnepen, a jóm kippúr alkalmával. Ekkor önmagáért, majd a népért áldozatokat mutat be. A nép bűneit egy bakra – szó szerint „bűnbakra” – ruházza át, a bakot a pusztába küldi, majd a szövetség ládájának fedelét vérrel meghintve engesztelést szerez a nép bűneiért.15

A 3Móz 17–26, az ún. Szentség könyve egyetlen összefüggő, eredetileg önálló törvénygyűjtemény. A fogság utolsó szakaszában, illetve a fogság után nyerhette el végső formáját. Nevét onnan kapta, hogy a szentség fogalma különösen jelentős szerepet játszik benne. Isten szent, ezért a törvény megtartása által a népétől is szentséget vár el.16
A 23. fejezet a legtöbb ünnepet tartalmazza. A páska célja emlékezni Izráel szabadulására az egyiptomi szolgaságból. Időpontja Abib hónap (az első hónap) tizennegyedik napjának estéje (ld. 3Móz 23,5). A kovásztalan kenyerek ünnepének célja emlékezni az Egyiptomból történt gyors menekülés nehézségeire. Abib hónap tizenötödik napjától huszonkettedik napjáig tart (ld. 3Móz 23,6–8). Abib hónap tizenhatodik napja az első kéve bemutatásának az ünnepe (ld. 3Móz 23,11). Az aratási hálaadó ünnep (pünkösd) Ziv hónap (a harmadik hónap) hatodik napja. Célja az Úrnak szentelni a búzatermés zsengéjét (ld. 3Móz 23,15–16). A sátoros ünnep Tisri hónap (a hetedik hónap) tizenötödik napjától huszonkettedik napjáig tart. Célja emlékezni a pusztai vándorlásra, és örvendezni az összes termény betakarításán (ld. 3Móz 23,34-42).17

Szerkezete18

1. 1,1–7,38: Áldozatok törvényei
   • 1,1-5,26: A nép áldozati előírásai
   • 6,1-7,38: A papság áldozati előírásai
2. 8,1–10,20: A felszentelés szertartásai
3. 11,1–15,33: Tisztaság
4. 16,1–34: Engesztelés napja
5. 17,1–26,46: A szentség törvénye
   • 17,1–20,27: Súlyos bűnök Isten szentsége ellen
   • 21,1–22,33: A papságra és az áldozatra vonatkozó előírások
   • 23,1–25,55: Ünnepnapokra és különleges időkre vonatkozó előírások
   • 26,1–46: Az engedelmesség és az engedetlenség következményei
6. 27,1–34: Fogadalmi ajándékok visszaváltása

Teológiája

A Biblia egyetlen másik könyve sem beszél olyan gyakran az isteni ihletettségről, mint Mózes harmadik könyve. Az egész áldozati rendszerre úgy tekintenek a zsidók, mint Isten közvetlen kijelentésére. Jóllehet felfedezhető némi hasonlóság e könyv és más ókori sémi népek törvényei között, de az Ószövetség korának népeire jellemző babonás elemek a Mózes harmadik könyvéből teljesen hiányoznak. A törvények alapgondolatai: a szentséget meg kell őrizni, helyettes engesztelő áldozaton keresztül lehet Isten elé járulni, Isten rendelése szerint kell Istent imádni, meg kell őrizni a szexuális tisztaságot, tartózkodni kell a szent és a világi dolgok keverésétől, a vallási évben a hetes szám (a teljesség száma) legyen uralkodó.19

A Leviticus keresztény értelmezése

A mai olvasó számára a kultikus-rituális ószövetségi előírások idegenül csenghetnek. A keresztény felfogás szerint az áldozatot bemutató istentisztelet a jeruzsálemi templom elpusztításával nemcsak külsőleg, hanem belső tartalmát tekintve is végéhez érkezett akkor, amikor Jézus Krisztus élete feláldozásával egyszer és mindenkorra eleget tett az ember bűnéért, amely elválasztja Istentől. (vö. Róm 10,4; Zsid 7–10).20

Mélyebb értelemben azonban az áldozat az élő hit elengedhetetlen és alapvető eleme maradt. S itt nem arról van szó, hogy Istent különböző lemondásokkal próbálják befolyásolni a hívők. Ahogy az áldozati állatot is mindig maga az áldozó mutatta be, úgy az áldozat egyetlen értelme is csak a teremtmény Teremtőjének való feltétel nélküli önátadása lehet. Az ember az élet forrásával, Istennel csak a gyülekezeti közösségben élhet igazán, hiszen aki csak önmagáért él, énjét Isten elé helyezve, az elszakad életforrásától. Az önátadásként értelmezett áldozatban, az ember a rá legtöbbször jellemző önző bezártságból visszatér az Istennel való közösségbe. Mindaz, amit e közösségből kiindulva, az élet egészen konkrét hétköznapjaiban tesz, értelmezhető Istennek bemutatott áldozatként: ami ezek szerint szabad szeretetéből fakadó cselekedete annak, akit Isten megérintett, s aki így mindenben az ő rendelkezésére áll (Róm 12,1).21

Az Isten és ember közötti áldozattal helyreállított közösség nem azon az áldozaton alapul, amit az ember bemutat. Alapja Isten áldozatot elfogadó üdvakarata, aki – az Ószövetség szerint – elrendeli az áldozatot, és ezáltal megteremti a kiengesztelődésnek és a vele való új közösségnek a lehetőségét. Az ószövetség értelmezés szerint az élet összefüggéseiben zavar támadt, amely mindenképpen kihat a cselekvőre. Isten az engesztelő szertartással lehetőséget ajándékoz a bűnösnek, hogy megmenekülhessen tettei gyógyíthatatlan következményeiből. Az áldozati állattal Isten biztosít egy „helyettest”, amely majd elszenvedi a halált hozó bűn következményeit. Ilyen helyettesítő módon vállalja magára hívei szerint Jézus Krisztus az egész világ bűnét. Az ószövetségi áldozatbemutatás tehát a keresztényeknél Jézusra, Isten Bárányára utal, aki hordozza a világ bűneit (Jn 1,29).22

Források, bibliográfia

• Archer, Gleason L.: Az ószövetségi bevezetés vizsgálata, Budapest, Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, 2001.
• Baróti László-Sándor: Bevezetés az Ószövetség olvasásához, Csíkszereda, Státus Kiadó, 2003.
• Biblia. Magyarázó jegyzetekkel, Budapest, Kálvin Kiadó, 2010, 131–132.
• Faley, Roland J., T.O.R.: Leviták könyve, in: Thorday Attila (főszerk.): Jeromos Bibliakommentár, 1. kötet: Az Ószövetség könyveinek magyarázata, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 2002, 127–153.
• Kustár Zoltán: Mózes harmadik könyve (Leviticus), in: Pecsuk Ottó (szerk.): Bibliaismereti kézikönyv, Budapest, Kálvin Kiadó, 2008, 81–82.
• Rózsa Huba: Az Ószövetség keletkezése. Bevezetés az Ószövetség könyveinek irodalom- és hagyománytörténetébe, 1. kötet, 3. átdolgozott és függelékkel kiegészített kiadás, Budapest, Szent István Társulat, 1999.
• Tóth Kálmán: Mózes Harmadik könyve (Leviticus), in: Bartha, T. (szerk.): A Szentírás Magyarázata (Jubileumi Kommentár), I. kötet, Budapest, Kálvin Kiadó, 1998, 221–238.

Jegyzetek

1. Biblia. Magyarázó jegyzetekkel (2010), 131; Archer: Az ószövetségi bevezetés vizsgálata (2001), 283.
2. A léviták a szent sátor szentélyében őrizték a frigyládát/szövetség ládáját, ők voltak megbízva a sátor körüli munkákra (Pl. az áldozati állatok begyűjtése, levágása).
3. Rózsa: Az Ószövetség keletkezése (1999), 54.
4. Rózsa: Az Ószövetség keletkezése (1999), 56.
5. Biblia. Magyarázó jegyzetekkel (2010), 13.
6. Biblia. Magyarázó jegyzetekkel (2010), 14.
7. Rózsa: Az Ószövetség keletkezése (1999), 227.
8. Rózsa: Az Ószövetség keletkezése (1999), 62–63.
9. Tóth: Mózes harmadik könyve (1998), 221; Baróti: Bevezetés az Ószövetség olvasásához (2003), 36.
10. Baróti: Bevezetés az Ószövetség olvasásához (2003), 38–39.
11. Baróti: Bevezetés az Ószövetség olvasásához (2003), 38–39.
12. Baróti: Bevezetés az Ószövetség olvasásához (2003), 38–39.
13. Kustár: Mózes harmadik könyve (2008), 81.
14. Kustár: Mózes harmadik könyve (2008), 81.
15. Kustár: Mózes harmadik könyve (2008), 81–82.
16. Kustár: Mózes harmadik könyve (2008), 82.
17. Archer: Az ószövetségi bevezetés vizsgálata (2001), 286-288.
18. Faley: Leviták könyve (2002), 127–128; Biblia. Magyarázó jegyzetekkel (2010), 132.
19. Archer: Az ószövetségi bevezetés vizsgálata (2001), 284–285.
20. Biblia. Magyarázó jegyzetekkel (2010), 131.
21. Biblia. Magyarázó jegyzetekkel (2010), 131.
22. Biblia. Magyarázó jegyzetekkel (2010), 131.