Gondolatok a zenei manipulációról

Mindig felháborít, ha tapasztalom vagy megélem, ha előadást tartok róla, miközben tudom, és nagyon is értem, hogy manipuláció nélkül nem létezhet emberi társadalom. Hétköznapi kommunikációnk hemzseg a manipulatív elemektől, hiszen az érdekérvényesítés rejtett módja egyszerűbb, sikeresebb utakat kínál.

A manipuláció leglényegesebb eleme a hazugság. Létezik kegyes hazugság, helyzetmentő hazugság, és létezik aljas, ártó szándékot elfedő, csaló hazugság is. Hogy ezek a hazugságok sikeresek legyenek, a hazudozó manipulálók manipulációs technikákat alkalmaznak. A manipuláció kiindulási pontja a kritikus gondolkodás háttérbe szorítása. Ez legkönnyebben az érzéseinkre történő apellálással érhető el. Már az ókori retorikai szabályok szerint is a szónoklatokat a captatio benevolentiae -val, a hallgatóság jóindulatának elnyerésével kellett kezdeni, hiszen akiket kedvelnek, azokban kevésbé kételkednek az emberek (és az istenek). A jóindulat, a szimpátia elnyerése mellett fontos még az elme nyitottabbá tétele, hogy az új eszmék, gondolatok, impulzusok befogadását ne akadályozzák elhárító mechanizmusok. Az „elringatott” ember mindig képlékenyebb, tehát kezelhetőbb és meggyőzhetőbb. Hallgatóságunk tudatállapotát megváltoztathatjuk pl. szenvedélyes szóözönnel, ahol a hitelesség érdekében azért a tartalomnak (a mondanivalónak) és a formának (a prozódiának) illeszkednie kell egymáshoz, és módosíthatjuk a zene eszközeivel.

A zene a megszervezett idő, a hang és a csend játéka. Legfőbb eleme a ritmizálás, mely lehetővé teszi a közös mozgást, hangadást, de szinkronizálhatja a gondolkodást és az érzéseket is; azaz összehangolja a közös létezést. Az állatvilágban a zenei elemek (madár-, ceténekek stb.) elsősorban területvédésről, csoportkohézióról és párválasztásról (szaporodásról) szólnak. Az ember zenéjében is megtalálhatóak e „biológiai zene” legfőbb sajátosságai, de az ember zenéje ennél lényegesen több: szimbólumrendszerek birtokosa. Carl Jung szavaival: „Mély archetipikus anyagokat ér el…” (La Fontanie, 2012).  Yehudi Menuhin szerint is „Tulajdonképpen a zene az ember…” (Menuhin-Davis, 1981).

A zenéről az a hiedelem él, hogy egyetemes, azaz eltérő kultúrájú emberek is azonos módon reagálnak rá. Véleményem szerint ez csak korlátozottan igaz. A zene csupán biológiai-érzelmi szintjén közérthető. Ez a biológiai-érzelmi szint az elfogadás-relaxáció és az elutasítás-izomfeszülés hangadó szervekre gyakorolt hatásával jellemezhető, az érzelmek dinamikájával. A zene igenis kultúrafüggő. Csupán a beszéddel összehasonlítva, a fentiek mellett, minimális konkrétságának köszönhetően tekinthető univerzálisabbnak, illetve a hangszerek azonos fizikai tulajdonságai miatt mutat általánosítható jellemzőket.

Határozottan állíthatjuk, hogy a zene, hacsak nem indexáló, azaz konkrét jelentést hordozó, gondoljunk pl. a szignálokra, minden embernek egy kicsit mást jelent. Tehát a létrejövő asszociációk mérhetetlen gazdagsága miatt sem beszélhetünk a zene egyetemes, általánosítható hatásáról.

Ha a zene történetére, pontosabban a művészet első megnyilvánulásaira gondolunk, akkor a zenét rítusainkban találjuk meg, az összehangolt, isteni, túlvilági transzcendencia kiváltotta viselkedésben. Az ember a zenéjét a rítusokon keresztül a költészettel és a tánccal együtt alkotta meg. A zene kiválóan alkalmas módosult tudatállapotok létrehozására, de sohasem önmagában, csupán abban a kulturális, társadalmi, hitvilági-vallási kontextusban, amelyben az egyén vagy a csoport tagjai tudatuk megváltoztatására törekszenek vagy utat engednek e változásoknak. Ezért tűnik komolytalannak minden olyan mai törekvés, amely egy adott vallás eszmerendszeréből, kulturális környezetéből próbál kiragadni tetszetős elemeket, és új köntösbe bújtatva „eladni” az embereknek.

A zene önmagában nem manipulál, kivéve a közismert funkcionális zenéket (himnuszokat, gyászzenéket, altatókat, indulókat stb.), hanem más tartalmakhoz társítva fejti ki manipuláló hatását, amennyiben az alkalmazó szándéka manipulatív. Ennek ellenére ismerünk gyártott giccseket, sokkoló, kábító zenéket vagy éppen verekedésre buzdító „csatadalokat”. Előfordulhat tehát, hogy a zeneszerző, szándékosan olyan hangsorokat, akkordokat ír le, amelyek korábbi élményeink alapján fokozottabban hathatnak ránk, és érzéseinket befolyásolhatják. A tempó, a belső ritmizálás, a hangok hosszúsága, a harmóniák, a zajelemek, a dallammenetek ereszkedő vagy emelkedő volta, a hangfekvések, a dinamika, a hangszerelés, ha követik a biológiai-érzelmi zeneiség szabályait, vagy már ismert szimbolikát hordozó sémákra utalnak, képesek kívülről vezérelt irányba terelni érzéseinket, hangulatunkat.

Ha a hangok központi idegrendszeri feldolgozását nézzük, akkor megállapítható, hogy a hangok elsősorban a tudatalattinkra hatnak. A tudatállapotot módosító zenei hipnózis vagy zenei transz ősi jelenség. A transzban a zene sajátos szerepet tölt be: katalizátor, vezető, állapot triggerelő. De ezt nem mindentől függetlenül teszi, hanem a közösség hagyományainak, rítusainak, hiedelmeinek, vallásának alárendelten. Egyes kultúrák ma is élnek vele. A nagy keresztény egyházak tiltják, hogy a szertartásokon manipulatív módokon használják őket. Ennek ellenére egyes kutatók pl. Sherlock M.A. (2015) azt vallják, hogy a prédikációk hipnotizáló hatásúak, azaz közvetetten manipulatívak. Saját elemzésem szerint -lásd „Hang-ember-hang” c. könyvem IX. fejezetét (Pap, 2002), világvallásaink nyílt lapokkal játszanak – kottalapokkal is. Akkor lennének manipulatívak, ha a következetesen használnák a tudatmódosítást céljaik eléréséhez. Ugyanez nem mondható el egyes szektákról, vallási csoportosulásokról, ahol a szertartásokon nyomon követhetők az NLP (Neuro-lingvisztikus programozás) sikert hozó technikái.

Az erőteljes zenei lüktetés fokozza a bevonódást. A sámánkultúrától a technozenékig változatlanok a módszerek. A percenkénti 200 ütés megkönnyíti a tudatmódosítást. És ha a lüktetés nagy dinamikákon történik, mozgást, táncot indukál a zene, mert hat a vesztibuláris rendszerünkre. Ha halkan hallgatunk rockzenét, hatástalan marad (Todd – Cody, 2000).

Egy vallásnak akkor van szüksége manipulációra, ha a hatalmat kiszolgáló ideológiaként működik, ha a hatalom érdekében agymosást végez, nem polemizál, hanem alakít és utasít. Bár a nyílt utasítás szintén nem tekinthető manipulációnak. Az ember vagy elfogadja, vagy nem, lehetősége van akaratának szabad érvényesítésére. Ismételten a rejtettséget kell hangsúlyoznunk, amikor a manipulációt analizáljuk.

A zene hangulatmódosító, hangulatbefolyásoló hatását a filmeknél tapasztalhatjuk meg legkifejezőbben. Ha egy közömbös filmrészlet alá (egy autó hajt át a tájon), különböző hangulatú (vidám, fenyegető, nosztalgikus stb.) zenéket szerkesztünk, a zenék képesek más és más hangulatba hozni, más jelentést adni a képsoroknak.

A vallással kapcsolatban fontos kérdés a belül, illetve kívül levés. Ha az ember része egy eszmerendszernek, ha alkotó eleme, akkor képtelen felfejteni annak manipulációs technikáit, mivel azok a rítusokba beépült módon működnek. A hívő ember ezeket egyetlen esetben tapasztalhatja meg, ha egy másik, hitétől idegen vallásnál találkozik velük. A hit nem racionális. A hit: hit. És csodálatos érzés. Alapvetően tehát azt mondhatjuk, hogy egy vallás, erkölcsi rendszerének köszönhetően sohasem manipulatív, hiszen egyetlen vallásban sem találkozni azzal a hittétellel, hogy „hazudj embertársaidnak”. A hitre épülő vallás zárt rendszer. Aki benne van, része ennek a világnak. Ő nem tekinti manipuláltnak magát, hiszen tiszta szívből hisz. Alapvető kérdéseket vet fel azonban a vallásos nevelés, hordoz-e manipulatív elemeket, minek tekinthető, ha valakit meggyőződése ellenére tudatmódosító technikákkal igyekszünk megváltoztatni. Ezekre nem tisztem válaszolni, noha tanáremberként magam is részese vagyok a nevelés ősi misztériumának.

A zene azért tekinthető „veszélyesnek”, mert olyan csatornákat nyit meg bennünk, amelyek nem a nyílt polémiáról szólnak. „Bizonyos, hogy a zenei hazugság minden hazugságnak legelvetemültebb alakja, mert az embert legvédtelenebb oldalán demoralizálja.”- írja Hamvas Béla (Hamvas, 1992).

A zenének alapvetően jobb agyféltekei a hatása. Amikor elemezzük a zenét, a bal agyféltekénket is használjuk. Azonban megállíthatatlan áramlatként sodor el, ha hanghullámaira bízzuk magunkat. Nincs vallás zene nélkül, és nincs szerelem sem.

A zene lélekre-testre gyakorolt hatását már az ókori görög és kínai kultúrában felismerték. Ethosz-elméleteikben nevelési alapnak tekintették. De elegendő a pop-korszakra gondolnunk, milyen hatalmas erővel változtatta meg a zenei tartalom és forma a fiatalok életmódját, viselkedését, gondolkodását. Természetesen egyetlen zenei mozgalom sem vizsgálható csupán önmagában, hanem csak a kultúra egészében.

Érdekes nemzetközi kutatást végeztek 2015-ben Csehországban, az USA-ban és Mauritiuson egyszerre (Lang et al, 2015). A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a vallásos zene mennyire hat hallgatói erkölcsére, tisztességére. A zenéket az adott kultúrákhoz igazították. A résztvevőknek kontrollzaj, világi és vallásos zenei részletek meghallgatása után matematikai tesztfeladatokat kellett megoldaniuk. A vizsgálat valódi céljáról nem tájékoztatták őket. A hibátlan megoldásokért pénzjutalom járt. Annál több, minél több megoldás volt helyes. Ezek számát saját maguk vallották be. A vizsgálatból kiderült, hogy a férfiak többet csaltak, mint a nők, ill. hogy a mauritiusi résztvevők a vallásos zenerészlet meghallgatása után szignifikánsan tisztességesebbek voltak, mint a világi zene és a zaj hallgatásakor. Előfeltevés volt, de a kutatás is megerősítette, hogy a vallásos zene a vallásos embereknek jelentéshordozó. A szakrális kapcsolat ellenkező esetben nem alakul ki. A szakrális-kultikus zenék tehát csak tudásháttér esetében hatékonyak. Sohasem a teljes társadalomra hatnak, hanem a vallás művelőire. Az izoláció elkerülhetetlen.