DRHE CSENDES NAPOK
2015/16 ŐSZ
Interjú
Kik vagytok?
Mitka: Fodorné Ablonczy Margit (Mitka) vagyok, a Dunamelléki Egyházkerület Ifjúsági lelkésze immáron hét éve. Tizennyolc éve házasok, s egy tizennégy éves fiunk van, Kecskeméten élünk.
Attila: Fodor Attila, gépészmérnök vagyok; egy kb. ötven fős szervizt vezetek Kecskeméten. A gyülekezetben presbiter és missziói gondnok.
Melyek azok a tulajdonságok, amelyeket szerettek egymásban?
Attila: Mitkában én azt szeretem, hogy hirtelen hozzákezd a dolgokhoz, és az első pillanattól fogva nagyon koncentráltan foglalkozik velük. Amihez én hetekig készülődök, ő egy pillanat alatt hozzákezd és megcsinálja. Ez a tulajdonsága számomra tiszteletre méltó, kicsit irigylem is érte. Az, hogy ez a főzésre is igaz, mindennél jobb. Fél tizenegykor megkérdezi (telefonon), hogy megyek-e haza ebédelni, és háromnegyed tizenkettőre már tálalja is az ételt.
Nagyon szeretem még benne, hogy akár egy emberrel, akár párokkal beszélget 100%-ban rájuk tud figyelni. Teljesen ki tudja zárni a külvilágot és csak az adott személyre koncentrál.
Mitka: Attila igen derűs karakter. Mindig kész arra, hogy valami örömteli és jó dolgot vegyen észre, akár emberekben, akár különböző ügyekben. Amikor ilyen dolgokra talál valakiben, teljes szívvel támogatja azokat. Nagy erőforrás nekem, hogy mindenhez pozitívan áll hozzá.
A másik nagyon fontos tulajdonsága, hogyha beszélget valakivel, akkor nem csak figyel az emberekre, hanem rájuk is tud hangolódni. Mindig próbál a mélyben valami azonosságot keresni. Ha közösen beszélgetünk valakivel, akkor én az adott emberre koncentrálok, ő pedig azt igyekszik előhozni a mélyből, hogy mi mozgatja a másik személyt.
Azt is szeretem még benne, hogy alapos. Ha kérek valamit, ő körültekintően utána néz a dolgoknak és végiggondolja mi szükséges a megvalósításhoz.
Hogyan ismertétek meg Istent?
Mitka: Én lelkészcsaládban nőttem fel. Az első Isten-élményem az volt, amikor édesapám imádkozott mellettem. Már kisgyermekként nagyon közel került hozzám Isten, mert Ő olyan valaki, akihez az édesapám is bizalommal tud fordulni. Édesapám pedig nagy ember volt előttem, tiszteltem őt és mivel ő alázattal fordult Isten felé, ez nagy bizalmat ébresztett bennem. Tíz gyermek között nőttem, s mégis sokszor egyedül éreztem magam. Ilyenkor gyakran bementem a gyülekezeti házba, amelyen rengeteg ablak volt és minden irányból besütött a nap. Leültem a szőnyegre, és ahogy néztem a beszűrődő fényt, éreztem, hogy szinte átölel Isten jelenléte. 12 évesen tértem meg egy leányhéten, majd szép lassan teljesedett ki a hitem.
Attila: Egyszer nagymamám elvitt a templomba, körülbelül hat éves lehettem. Annyi rémlik, hogy tevékről meg valami vonulásról volt szó, feltételezhetően József története lehetett terítéken. Utána hosszú szünet következett. Amikor eljött az ideje, hogy konfirmáljak, én nem voltam hajlandó. Tizenhét éves koromban a barátaimmal elvékonyodtak a szálak a gimnáziumban és ebben a lelki állapotban néztem meg egy horrorfilmet. A film a gonosz erejéről, hatalmáról szólt, hogy bármikor bármit tehet velünk. Érdekes módon Isten ezzel a nagyon görbe bottal ütött egy nagyon egyenest! Hiszen ennek hatására indultam el Őfelé. Meg akartam szabadulni ettől a félelmes hatalmas valakitől, és biztonságot kerestem Istennél. Végül elmentem a templomba is és ott ez az ének fogadott: „Nem éltem még a Föld színén, már értem megszülettél, még rólad mit sem tudtam én, tulajdonoddá tettél”. Szégyelltem magam, mert úgy éreztem, hogy semmi jogosultságom sincs ott lenni, mivel nem mentem konfirmálni, amikor kellett volna, nem jártam templomba, most is csak azért jövök, mert bajban vagyok. Ennek ellenére Isten ezzel az énekkel fogadott. Egy csapásra elkezdtem nagy lendülettel keresni Őt.
Hogyan ismertétek meg egymást?
Attila: Amikor elmentem Kecskeméten az ifibe, egy fiatal lelkésznő tartotta az alkalmakat. Ezután nyolc hosszú év következett, amikor a nagy létszámú ifiben egy hat–nyolc fős nagyon szoros baráti közösség alakult ki. Ebben mindketten benne voltunk. Azután egyszer csak ebbe a baráti kapcsolatba belecsapott a villám, ugyanabban a pillanatban csodaszerűen egymásba szerettünk.
Mitka: Annyit tennék hozzá, hogy 1989-ben különös csoda történt Kecskeméten. Óriási mozgás indult meg, hatalmas ifi jött létre, amely körülbelül nyolcvan főből állt. Ennek volt egy kemény magja, akik minden szolgálatban benne voltak. Ennek a mozgékony, aktív csapatnak volt ifi zenekara, “ima kommandóban” vettünk részt (pl. egy alkalommal a Krisnások rendezvényéhez is elmentünk imádkozni és ez alatt semmi se sikerült nekik), illetve a „Pincebogarak” című színdarabot adtuk elő szinte az egész Kárpát-medencében. Ma a presbitérium meghatározó tagjai az akkori ifisek.
Egyedülálló lelkésznőként nem tartottam jónak férjhez menni. Láttam édesapámat, bőven elég volt neki egyszerre a gyülekezet és a család még férfiként is. Úgy gondoltam, hogy nekem nőként nem fér bele, hogy férjhez menjek, s hogy gyermekem legyen, az pedig végképp nem. Nem is akartam ezzel a témával foglalkozni.
Attila csatlakozott a REFISZ-hez polgári szolgálatos katonának, utazó-titkárnak. Pestre került és akkor derült ki, hogy sokkal mélyebben kötődünk egymáshoz, mint korábban gondoltuk. (Attila: rémisztően hiányozni kezdett.) Akkor még nagyon tiltakoztunk ellene, azt hittük, hogy csak kísértés áldozatai vagyunk. Kértük az Urat, hogy mutasson utat, és arra vezetett bennünket, hogy mindez Isten ajándéka. Azóta is így tartjuk! 🙂
Mi az, amit együtt csináltok? Milyen közös szolgálati területen vesztek részt?
Mitka: Alapvetően a REFISZ-ben kezdtünk el együtt szolgálni. A konferenciákon felváltva tartottunk előadásokat, áhítatokat; Attila elnöke is volt a REFISZ-nek. Ekkor még nem direkt közösen dolgoztunk, inkább csak egymás mellett. Majd elkezdtük az ifjú házas missziót, amelyben már teljes egészében közösen dolgoztunk. Amikor csoportot vezettünk házasoknak, én úgy gondoltam, hogy nem helyes, ha egy nő mondja meg a férfiaknak, hogy mit kellene tenniük. Így ez Attila feladata lett.
Amikor családterápiát kezdtem el tanulni, akkor azokat az információkat, amelyekre rácsodálkoztam, vagy érdekesnek véltem, Attilával is megosztottam, így ő is egyre inkább beletanult ebbe. Majd következett a SZERETETNYELVEK előadás, ahol felváltva beszéltünk ezekről, mindketten a saját karakterünk szerint.
Hogyan és mikor kezdtetek el foglalkozni a szeretetnyelvekkel?
Az első ilyen előadásunk Szigetszentmiklóson volt. Az elején kicsit nehezen jöttünk bele, azonban mégis olyan jól sikerült, hogy sorra hívtak minket máshová is. Egy vasárnapi napon három gyülekezetbe is, ahol meg kellett tartani egymás után az előadásokat. Kitaláltuk, hogyan adjuk át egymásnak a szót közben, kettőnk saját történeteit összeadva, s így tudjuk elmondani az 5 SZERETETNYELVET (Gary Chapman: érintés, minőségi idő, szívességek, elismerés, ajándék), hozzátéve az általunk felismert másik hármat: melléállás, befogadás, tisztelet. S ahogy haladtunk az időben rengeteg pozitív visszajelzés jött, így már az 55. előadáson is túl vagyunk…
Mi a ti szeretetnyelvetek?
Attila: Nekem a szívességek. Amit fel tudok hozni az egy mindennapi példa, mégpedig ahogyan a kaput nyitjuk és zárjuk. Én mindig egyre zárom, Mitka pedig kettőre. Egyik nap arra megyek haza, hogy nyitom a kaput, és hirtelen azt veszem észre, hogy egyre van zárva. Épp az előző este gondoltam rá, hogy milyen régen is volt kettőre zárva a kapu. Nagyon jó érzés volt, amikor ez tudatosult bennem, hogy gondol rám, akár ilyen apróságokban is.
Mitka: Nekem nagyon fontos az elismerés. Attila nehezen tesz szóvá bármit is. Ebbe beleértem a negatívumot is. Amiket ő átél, azt nem mindig mondja ki hangosan. Szerencsére ezen egyre többet változtat, ami nekem nagyon jól esik. Mégis, ami mindkettőnk közös szeretetnyelve: az a minőségi idő. Sokat utazunk, és ilyenkor rendre beszélgetünk. Volt, hogy negyven kilométert a kocsival kettesben alapjáraton tettünk meg araszolva, csak azért, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni egymással.
A REFISZ-ben való munka után mivel foglalkoztok mostanában?
Attila: Családi és párkapcsolati témákkal foglalkozunk a továbbiakban is. Például idén nyáron Erdélyben is csináltunk egy családos hetet. Úgy vélem ma a legnagyobb probléma a családok állapota Európában. Így akik még nem kötöttek házasságot jól válasszák meg a párjukat, akik pedig már házasságban élnek fontos, hogy rendezzék a dolgaikat egymással. Ezért manapság párterápiával és a jegyes felkészítéssel foglalkozunk elsősorban. Fontos, hogy férfi és női szempontból is megközelítsük a témát. Én inkább nyitott vagyok, Mitka pedig komoly. Így vagyunk ketten hatásosak.
Hogyan készültetek a DRHE csendes napjára, volt-e ebben valamilyen különleges szempont?
Mitka: Leginkább imádsággal készültünk. A “szeretetnyelves” előadás adott volt, az szinte mindig hasonlóan zajlik. Viszont a ma délelőtti alkalom: a KAPCSOLAT-AMBULANCIA tartalma mindig alakul. Az is, hogy melyikünk mit vállal benne. A készülést mindig megelőzi egy őszinte beszélgetés, amelyben előhozzuk egymás előtt a saját dolgainkat. Megbeszéljük, hogy a másik példájában mi esett jól vagy mi nem. Mondhatni ez akár saját párterápiának is felfogható. Ettől működőképes a KAPCSOLAT-AMBULANCIA c. előadás, mert mi magunk is éljük ezt.
Attila: A bevezetőt mindig átgondoljuk, többnyire a “szeretethimnuszt” (1Kor 13) használjuk, vagy pedig egy személyes példát. Igyekszünk ezekkel a példákkal minden témát lefedni, mint például: párkapcsolat, gyermekek, szülők, munkahely, stb. A témákról nagyon sok történetünk van, két évig tudnánk mindegyikről beszélni megállás nélkül. Ezért is nehéz egy dolgot kiemelni. Persze van, hogy jönnek új témák, amikről kicsit mindig több szó esik. A készülés sokszor abból áll, hogy mit húzzunk ki, hiszen annyi minden van ezekben a témákban.
Mit üzennének a DRHE hallgatóinak? Azoknak, akik kapcsolatban vannak és azoknak, akiknek még nincsen párjuk?
Mitka: Az önismeret a jó párkapcsolat titka. Ha józanul ismerem magamat, a saját tulajdonságaimat, akkor tudom, hogy mire vagyok képes és mit tudok adni a másiknak egy párkapcsolatban. Tisztában kell lennem azzal, hogy pl. ha haragszom, mit lehet velem kezdeni. Mert akkor tudom ezt a másiknak elmondani, s ő így tud segíteni. Amikor mindkét fél jól ismeri saját magát, s figyel a másikra: akkor lesz jól működő a kapcsolat a mindennapokban.
Attila: Mélységes krízisek lesznek, ezt el kell fogadni. Ha azt mondom magamban, hogy keresztyén ember életében ilyenek nem lehetnek, akkor egy olyan ajtót zárok be, amin keresztül áldás akar belépni a kapcsolatunkba. Ezt nem szabad megtenni! Be kell fogadni ezeket a kríziseket és meg kell küzdeni velük, hogy áldást hozzanak a kapcsolatba, s ezáltal megerősödjön az összetartozás.
Mitka: Ahol vannak a törések (pl. egy sziklában), ott vannak a források.
Köszönjük szépen!
Vígh Tamás és Nagy Bálint
