A város utcáit járta.
Rongyos ruhában koldult minden sarkon,
Nem ételre nem pénzt kérlelt,
Csak szeretetet koldult.
Megszületett kis családba,
De az élet kemény volt,
Enni, inni, ruhát kapott,
De gyöngédségből koplalhatott.
Rosszalkodott hát a gyermek,
Szüleinek így tán’ föltűnhet,
Hogy éhezett már csöpp kis szíve
Ölelésre, csókra, szeretetre.
De a felnőtt sokszor vak és kemény,
A szülő nem látta meg gyermekét,
Három éves sem volt,
S már mindenütt szeretetet koldult.
Van ostoba, ki azt hiszi,
Az ember egy szobanövény,
Étel, víz és ruha elég neki,
Gondozásból fölnövekszik.
De a lelket, szívet ki táplálja?
Tanító néni megadhatja,
Mit szülői pár elmulasztott?
Iskolában koldulhatunk?
A gyermek nem ért semmit,
Csak szeretetre éhezik.
Önmagát senki nem táplálhatja,
S a túlélésnek nagy az ára.
Gyöngédségre éhezik a lélek,
De ölelést hol árulnak?
Fiatalként hova mehet,
Ha szeretetet koldulna?
Ha nem talál szerető embert,
Inkább táplálja a testet?
Cigi, alkohol, drog vagy szex,
Az ölelést pótolhatja-e?
Adja el a testét,
Szeretet helyett a szex elég?
Pótszeren éljen az ember?
Testével kolduljon szeretetet?
Élt egyszer a Földön egy ember,
Egész életében szeretetet keresett.
De kitől kapnia kellett volna, nem adott,
Így szerencsétlen csak koldulhatott.
Várta, kérte, szomjazta a gyöngédséget,
Adni nem tudta, hogyan kell.
Nem tudta, hogy kölcsönös,
Hogyha megosztod, többszörös.
Öregségre rongyos lett,
Végig koldulta az életet.
Gyermekei öröksége koldusbot,
Sokan vannak a szeretetkoldusok.
Élt egyszer a Földön egy ember,
A város utcáit járta.
Rongyos ruhában koldult minden sarkon,
Nem ételre nem pénzt kérlelt,
Csak szeretetet koldult.
Öregségre rongyos lett,
Végig koldulta az életet.
Gyermekei öröksége koldusbot,
Sokan vannak a szeretetkoldusok.
