Ezekben a hetekben, karácsony táján, különösen is igyekszünk világosságot teremteni magunk körül. Égőket teszünk a fákra, az ablakokra, gyertyákat gyújtunk mindenhol a lakásban. Az adventi koszorú gyertyáit is meggyújtjuk hétről-hétre, az utcákon, a tereken feltűnnek a karácsonyi fények. Jól esik szemnek is, szívnek is, hogy a zord decemberben valami megtöri a sötét hideget. Valamiért mégis ott ólálkodik a sötétség mindenhol. Igyekszünk fényt engedni a lakásunkba, a lelkünkbe, de újra és újra elalszik a láng, újra teret nyer a sötétség: harag, félelem, elégedetlenség. Nem folytatom a sorolás, tudjátok ti is. De vajon miért állunk állandó kötélhúzásban saját magunkkal? Saját árnyékos önmagunkkal?
Láttatok már gyermeket, aki az árnyékával játszik? Megpillantja, és először nem tudja, hogy mi az. Lehet, hogy meg is ijed egy kicsit. Felemeli a karját és látja, hogy az árnyék is megmozdul. Elkezd ficánkolni, szaladgálni, de az árnyék, az a sötét valami, még mindig ott van. Követi őt. Láttam olyan kisgyereket, aki még haragudott is az árnyékára, mert „nem hagyta őt békén”, nem akart elmenni. Aztán, mikor lejátsszák ezt a meccset a saját árnyékukkal és nem találnak magyarázatot, vagy megoldást, odamennek a szülőkhöz és megkérdezik, hogy mi az. És ekkor nyugszanak meg. Nem is azért, mert már értik, hanem sokkal inkább azért, mert elhiszik, hogy van, aki érti: ha anya és apa szerint ez rendben van, akkor nincs gond. Nem lehet erősebb semmi, mint ők.
Mintha kicsit felnőtt létünkre is megmaradna bennünk valami ebből a bizonytalanságból: félünk saját árnyékunktól, saját sötét gondolatainktól. Lehet, hogy haragszunk is rájuk, amiért nem tudunk megszabadulni tőlük. Akármerre megyünk: ott vannak. Akármit teszünk, velünk mozdulnak. Kérdezzük, nem válaszolnak. „Már megint türelmetlen voltam, már megint gonoszkodtam… ismét nem folytatom a felsorolást.”
Azonban a megoldás, a feloldozás is hasonló, mint a saját árnyékától menekülő gyermeknél: valaki nálunk nagyobbtól kell megkérdeznünk, hogy mit tegyünk vele. „Fordítsd az arcodat a nap felé és minden árnyék mögéd kerül.” Tartja a mondás. „Fordítsd arcodat Krisztus felé és minden sötétséged elveszíti hatalmát feletted.” Mondhatnánk mi. Feladja a próbálkozást? Nem. Mégis, talán, nekünk is csak el kellene hinnünk, hogy ha Krisztusnak meg merjük mutatni a sötétségben rejtegetett gyengeségeinket, már el is kezdtük megnyerni a kötélhúzást. Ő is azt mondja majd, amit a szülők a gyermeküknek: „Én tudom, hogy mi ez, még ha te nem is érted. Ismerem a gondolataidat, a küzdelmeidet, a törekvéseidet. Hidd el nekem, a sötétség nem erőseb, mint én. Látni fogod az árnyákod máskor is, de nézz rám és máris nem kell félned tőle.”
Tekerjük tehát körbe karácsonyi – Jézustól kapott – fényekkel magunkat az ünnepek örömére és higgyük el: nem csak a filmekben győz a jó a végén. 😉
„Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. Az ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.”
Szécsi Dóra
A képet készítette: Szécsi Levente András
