Az idei advent előtt éppen a társadalomkritikus személyiségem tört felszínre, akármerre jártam, mindenhol csak azt láttam, mennyire nem működik a rendszer, mennyi gonoszság van a világon, de kiváltképp kicsiny kis országunkban. Aztán eljött Advent első vasárnapja és egy szempillantás alatt eltűnt a fájdalom a szívemből.
Ami a helyére érkezett: várakozás, készülődés, csend, öröm, fanfárok, szeretet, béke, hit, nyugalom, barátok, család, felgyulladó lángok, hit, remény, fények, áhítat az arcokon, adventi történetek.
Van egy történet, amit családi körben olvasunk minden adventben, amióta csak az eszemet tudom. Fekete István Rorátéja. Két idős ember régi és értelmetlen ellenségeskedésének végét meséli el végtelenül egyszerű, sallangok és szépen csengő dallamok nélküli módon. A maga egyszerű tisztaságával ír barátságról, megbocsájtásról, hétköznapi csodáról. Számomra ezt jelenti az advent. Megbocsátani magamnak, a másiknak, elengedni a másik vétkét, segíteni a másiknak, hogy újra annak érezhesse magát, ami: értékes embernek. Hiszen a legszebb ünnepre készülünk, mindannyiunk születésnapjára. Hiszen gondolj csak bele, mit mondott: ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. A karácsonyról pedig nem beszélhetünk Jézus nélkül. A karácsony nem ajándékok tömkelege, nem a világító karácsonyfa, hanem a jászolban fekvő Kisjézus, aki aznap új reményt adva KELL, hogy újraszülessen szívünkben minden egyes évben ahhoz, hogy hűek maradhassunk keresztény életünkhöz, hitvallásunkhoz, emberi mivoltunkhoz.
Pár hete karácsonyi idézeteket olvasgattam, és találtam egyet, amit akár én is mondhattam volna: „Mindig úgy sajnálom, mikor véget ér a Karácsony. Sőt, egy kicsit azt is sajnálom, amikor már történik. Várni szeretem.” Várni. Megállni, körülnézni, tükörbe nézni, azt nézni, hogy én hogyan készíthetem elő legjobban lelkemet erre az ünnepre.
Kívánom, hogy mindenki lássa meg az adventben, hogy mennyi szép és jó dolog van a világban, itt, Debrecenben, vagy otthon, akárhol is legyen az. Nézzetek fel az égre, az épületek homlokzatára, álljatok meg egy pillanatra a vásárban és keressétek meg a csillogó, boldog tekinteteket, keressétek meg a segítségre szorulókat, akkor is, ha éppen csak a vasúton egy táska feladásával tudtok segíteni, vagy az ajtó megtartásával, hogy a másik orrára ne csapódjon oda. Figyeljétek meg, nem is olyan nehezek azok a táskák, nem is olyan nagy veszteség az a pár másodperc.
Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.
/ Pilinszky János /
Sipos Eszter
