Mikor mindenki a várakozás körül forog, és meghitt módon igyekszik hangolódni a karácsonyra, akkor én ezer felé kapok, szervezek, szaladok, bepörög az élet minden területe, így az Advent már jó ideje nem meghitt várakozás vagy csend nekem. Prédikáció-foszlányok előjönnek valahonnan mélyről az advent lényegéről, egy-két beszélgetés elcsepegteti bennem az ünnepi várakozás feszült hangulatát, közben rohanok, zh-t írok, beadandók, adventi programok, van itt minden, mint a karácsonyfán, csak épp a fa megvásárlását hagyom az utolsó utáni pillanatra. Mert a sorrend rossz, valami félrecsúszott régen. Hiábavaló rohangálás emlékeztet, hogy ideje lenne megállni egy pillanatra, csendben lenni kicsit egyedül az Istennel, gyertyafényben ülni egy szobában, engedni, hogy minden elnémuljon, kicsit megszűnjön, vágyakozva várni a Hősre, az Úrra! Csak épp az idő hiányzik a várakozáshoz, lelki csend a vágyakozáshoz! S ha nem ragaszkodok foggal-körömmel néhány kiszakított Isten-pillanthoz, bizony beesek az ünnepbe anélkül, hogy díszbe öltöztetném a lelkem! Ezek a pillanatok azok, amik adventet lopnak a szívembe, ami miatt talpon maradok az ünnepig. Ezek az Istennel való újbóli találkozások; az Ő kegyelmére való folyamatos rácsodálkozás, ahogy vezet, ahogy megtart, ahogy éltet és jól tart a kopár földön is; az érzés, hogy nem kell ezer felé futni az ünnepért, elég csak egy helyre: Hozzá! S ha ezt sikerül felfedezni évről évre még Karácsony előtt, akkor elmondhatom: az Advent nem múlt el nyom nélkül. Mert engedtem, hogy rám találjon, és a szobámban pislogó lángot betöltse az Ő fénye.
Nagy Bettina
