SÁRI, A LÓ

Mikor a jómódú földbirtokos dédszüleimtől mindenüket elvették, minden földbirtokot, minden családi tulajdont – ráadásul a rokonok is ki akarták őket semmizni – csak egy lovuk maradt meg. Ez volt Sári, a ló, az öreg, háborút megélt és már szinte semmire nem használható jószág. Dédnagymama lova volt, még nevelőapjától kapta nászajándék gyanánt, mikor dédnagyapámhoz ment. Ez a vén jószág nagyon nyugodt természetű és hűséges állat volt. (A családi történet szól arról, hogy egyszer keresztülszaladt az egész Hortobágyon, hogy megtalálja dédnagymamát.) Ezért aztán, nagyon szerették. Akkori helyzetükben pedig az egyetlenük volt.

Aztán egyszer, az egyik este, jött egy kommunista falubeli dédnagypapámhoz, hogy: „Pistám, holnap reggelre tegyél lócát a kocsira. Kösd elé a lovat!” Dédnagyapám nyugodt ember volt, de sem a behízelgést, sem a tiszteletlenséget nem szerette, sem azt, hogy ilyen könnyen „Pistámozzák” igazán nem tűrte:

– Aztán, miért? – kérdezte dédnagyapám.

– Azt nem mondhatom meg. Csak tegyél így!

Erre dédnagypapám tekintélyt parancsoló hangon megkérdezte, hogy ki ő, hogy a saját udvarán parancsolgat neki, és bizonyisten kivágja innen, ha nem mondja el, hogy mire kell neki a bricskája, lócája és Sári lova.

Kiderült, kora reggel, sőt sokkal inkább hajnalban, a faluból kitelepítik, elviszik, elhurcolják a kulákokat. Ehhez pedig éppen dédapám bricskája, lócája és Sári lova a legmegfelelőbb eszköz. Dédapám azonban aznap este agyoncsapta a lovat. Megsiratta. Akkor reggel nem vitték el a kulákokat.

A becslések, levéltári kutatások alapján körülbelül 100 millióra teszi a kommunizmus áldozatainak számát, amely jelentette éhínséget, kényszermunka tárborokat, kivégzéseket és azokat, akiket börtönbe zártak, vallattak, kínoztak, megbélyegeztek, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek, és szabad cselekvésétől és a szabad választás lehetőségétől megfosztottak, testileg és lelkileg megnyomorítottak.