Kedves Március!
Ha Pató Pál úr valóban létezett, akkor híressé vált mondatát minden bizonnyal te ihletted.
„Ej, ráérünk arra még!” – csiripelted madárfüttyel a fülembe mihelyt ing újamat feltűrve a munkámnak nekiveselkedtem.
„Ej, ráérünk arra még!” – mondták a napsugaraid alatt egyre jobban összefolyó fura betűk. Ezt suttogta a fa is, a bokor is és a frissen zöldre festett fű is. És én hallgattam rád, engedtem neked és egyre-másra félretettem napi ügyeimet. Így volt időm a munkán kívül másra, de leginkább a barátra, a hangos kacagásra, a benned való „lubickolásra”. De most, hogy elmész és csak így itt hagysz, remélem, hogy veled együtt csalárd jelmondatod is elhagy.
Mert: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” Péld 3,1
Jöjjön hát a dolgos április, hogy lehessek veled együtt méltón 29…
