Kedves Március!
Tudod, én nagyon szeretem mindegyik testvéredet. Mert mindegyikőtökben ott bujkál Isten mosolya. Benned ott tudom felfedezni leginkább, ahol Juhász Gyula is kereste, amikor arra kért, „Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!”. Hisz ezt teszed te a tél jótékony kényszerpihenője után: vidám illatba borítod a világot, kezed nyomán fergeteges színpompába öltözik a búskomor szürkeség, arcod fénye vidámságot, játékos pillantásod kacagást hoz a néha talán hosszúra sikeredett téli álom után. Drága barátom, te vagy a(z) (meg)újítás mestere. De tudod mi a legszebb az egészben? Az, hogy mindezekkel együtt mégis ott van benned a változatlanság. Nem csodálatosan lettél te kitalálva? Epekedve várnak az emberek, hogy változást hozz, és te teljesíted a kérést. És mégis, mégis, mégis ugyanaz vagy, mint tavaly, sőt jövőre is ilyen leszel, ugyanúgy lepsz meg változást hozó-változhatatlanságoddal minket. Bölcsen vagy megteremtve, hogy a nagy horderejű változások között mégis találni lehessen benned kapaszkodót. Tudod, kire emlékeztetsz? Jézus Krisztusra, aki „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8).
Pongor Melinda
