Egyszer volt, hol nem volt. Az Óperenciás tengeren is túl élt egy lány, aki úgy döntött, hogy nyakába veszi mindkét lábát és elmegy világot látni.
Nyár vége felé járt az idő, amikor kigurult a 7.45-ös vonat (vagy a 8.20-as, az ember már nem is tudja, olyan régen volt). A vonat zakatolt, cöcögött hegyeken-völgyeken át. A lány pedig csak ült rajta, és azon gondolkozott, hogy milyen jó lenne, ha ez a vonat nem Lipcse, hanem hazafelé vinné őt. De nem hazafelé 
tartott, hanem egy idegen vidékre, ahol kedves emberek várták és azt kérdezgették: Sprechen Sie Deutsch? A lány nagy szemekkel nézett rájuk és ezt válaszolta: Persze beszélek, csak magyarul kérdezzétek! Mikor látták, hogy nem sokra mennek vele bezárták a kollégium legfelső szobájába, ahol egész nap müzlit evett, és a magyar barátaival skypeolt. Így tartott ez egy egész héten át, amikor is megérkezett a többi ágról szakadt külföldi is. Mindannyian messze voltak otthonról és talán féltek is egy kicsit. De tudták, hogy együtt még egy olyan bonyolult nyelvet is legyőzhetnek, mint a német. Így történt, hogy eljárogattak nyelviskolába, egyetemre, együtt főztek és ettek. Telt múlt az idő, megismerték a várost, a tájat, az embereket. És egyre kevésbé hiányzott nekik az otthonuk.
De még egy félév sem telt belé, a főnök úgy döntött, megméretteti a fiatalokat. Ezt a próbát mi csak úgy emlegetjük, szakmai gyakorlat. Így történt, hogy a kis csapatot szétválasztották egymástól, és elküldték a világ négy sarka felé. Történetünk főhősét történetesen egy távoli országba száműzték, amit csak úgy emlegetnek az emberek: Schweiz.
Tél vége felé járt az idő, amikor kigurult a 9.15-ös vonat (vagy a 9.45-ös, az ember már nem is tudja, olyan régen volt). A vonat zakatolt, cöcögött hegyeken-völgyeken át. A lány pedig csak ült rajta, és azon gondolkozott, hogy milyen jó lenne, ha Lipcse felé vinné őt, de nem barátaihoz tartott, hanem egy idegen vidékre, ahol kedves emberek várták és azt kérdezgették: Sprechen Sie Deutsch? A lány nagy szemekkel nézett rájuk és ezt válaszolta: Ja, natürlich! Es freut mich! És tudta, hogy itt jó emberek között lesz. Amikor Baselből kigördült a kocsi és elkezdtek beszélgetni, akkor még kicsit nehéz volt a szíve az elválástól, de tudta, jó buli lesz Svájcban egy hónapot tölteni. Új lakhelyén, a zweisimmeni két emeletes parókiában megkapta hősnőnk a legfelső emelet, legszélső szobáját, aminek ablakából láthatta a hegyeket. A megdöbbentő látvány napokon belül egy megszokott, komfortos érzéssé vált és hirtelen rutin lett a felkelés utáni hegykémlelés és a reggeli utáni hosszú teázás, beszélgetés a lelkésszel. Rutinná lettek a kocsiba bepattanós gyülekezetlátogatós délelőttök, az ebédnél történő probléma megbeszélések, az evés utáni csendes pihenők, és a délutáni kutya sétáltatások. Megszokott lett az esti borozgatással egybekötött híradó kiértékelés és a hosszú olvasások a meleg dunyha alatt. Ami nem vált megszokottá, a furcsa történések, amik a faluban zajlottak. A gyerekszökések, a magukra hagyott idős emberek, a halállal való találkozások. Nem lettek megszokottá a pénteki kórházlátogatások, a furcsa halálesetek, az amputált lábak és a rossz hírek. A lány első „munkanapjának” reggelén például csörgött a telefon. A falucska egyik fiatal lakója (12 éves) úgy döntött, hogy elszökik otthonról. Édesanyja a rendőrség után a parókiát csörgette fel, hátha gyermeke ott lelt menedéket. A lelkész ugyan közölte, hogy ott nincs, de ez a hangulat az egész napra rá nyomta bélyegét. Egy 12 éves lány az Alpokban bárhol lehet. Délután a lelkész úgy döntött, hogy elkanyarodik a lányka édesanyját meglátogatni. Addigra persze az egész falu tudta már, hogy a gyermek eltűnt. A rendőrök is keresték. A kórház pedig körbetelefonálta a helyi szerveket. Mikor megérkeztek a tipikus svájci (régi, fa, minden nyikorog, tehén) házhoz négy rendőr állt előtte, akik közölték, a leányzó megkerült. Míg a lelkész bement megnézni, hogy mi is történt valójában, addig kis hősnőnk kint maradt a négy, azaz négy darab 28 évesnek kinéző rendőr társaságában, és boldog volt, hogy nem szólították meg az első nap. Bár a következő hetekben szeretett volna még velük találkozni, de nem minden mese vége Happy End. (Ha értitek, hogy mire gondolok!) Sajnos az elszökött lány meséjének sem lett boldog vége. Ugyanis kiderült, hogy egy néger lányról van szó, akit a szülők örökbe fogadtak. Apja meghalt, nevelő anyja pedig depressziós lett és segélyekből él. A lányt csúfolják iskolatársai bőrszíne miatt, és kiközösítik. Nincs mit tenni, anyuka bejelentette, hogy költöznek új kantonba (megye), ahol már nem is a németet beszélik, hanem a franciát, ahol új emberek új sebeket ejthetnek a fiatal lánykán.
De telt-múlt az idő és a lány otthonává fogadta a kis falut, ahol mindig történik valami. A kedves embereket, akik meghívták teára, és Jusztusz, a ház egyetlen kutyája is a barátja lett.
Tavasz eleje felé járt az idő, amikor kigurult a 10.00-es vonat Baselböl (vagy a 9.45-ös, az ember már nem is tudja, olyan régen volt). A vonat zakatolt, cöcögött hegyeken-völgyeken át. A lány pedig csak ült rajta, és azon gondolkozott, hogy milyen jó lenne, ha ez a vonat visszavinné őt Zweisimmenbe. De a barátaihoz tartott, és tudta, ott is egy család várja. Az öröm nagy volt, amikor a kis csapat összes tagja hazaért. Élménybeszámolók tömkelegével és ajándékokkal fogadták egymást.
De még egy szempillantás sem telt bele, és már jött is a tavasz. Új reményt hozva, rügyeket bontogatva. Kezdődött az EB, és a kis csapat Németországban is egy emberként szurkolt a magyaroknak. A foci, a nagy úszások a tóban, a lány barátainak Lipcsében történő viszontlátása, a grill partik, a röpi játszmák és a sok társas feledtette velük az idő múlását.
Nyár közepe felé járt az idő, amikor kigurult a kocsi Lipcséböl. Egyenletesen gurult hegyeken-völgyeken át. A lány pedig csak ült rajta, és azon gondolkozott, milyen jó volt ez az év. És még valamin: Milyen jó, hogy ez a kocsi végre hazafelé viszi őt. Mert a családjához tartott. De örökre megtanulta, amit most Te is megtanulhatsz:
Bárhol legyél is a világban, mindenhol otthon tudsz lenni, ha nyitva van a szíved és az elméd mások előtt.
Így volt, vége volt, talán igaz sem volt.
Fábián Eszter
