A Debreceni Református Hittudományi Egyetem III. éves hitéleti (teológus-lelkész és katechéta-lelkipásztori munkatárs) szakos hallgatói október első hétvégéjén zarándoklattal egybekötött hétvégét töltöttek Zemplénben, Telkibányán és környékén. A csendes hétvége célja a közösségépítésen túl a lelkipásztori és hitoktatói szolgálatra való felkészülés, önértékelés, a hivatás értelmére való eszmélkedés volt. Az alábbiakban Vígh Tamás hallgató számol be benyomásairól, tapasztalatairól.
A csend a béke, a nyugalom, és a pihenés szinonímiája. Csendben lenni, annyit tesz, hogy nem beszélünk és nem csapunk zajt.
Ez biztos? Tényleg csupán ennyi lenne?
Az én tapasztalatom más. Egy hosszú hétvége a hitéleti szakos évfolyamtársaimmal, Telkibányán teljesen más jelentést tulajdonított a csendnek. A közös túrák, amelyek közben néma csendben sétáltunk, olyan lelki folyamatokra hívták fel a figyelmet, amelyek a rohanó hétköznapokban eltűnnek, vagy csak nem akarjuk őket észrevenni.
Első megtapasztalásra a csend nem egy passzív állapot, pont ellenkezőleg: a csapongó és záporozó ötletek pillanata, amikor az ember azon fáradozik, hogy elrendezze önmagában a régóta nyitva lévő kérdéseket. Hirtelen egy lista pattan elő, hogy még ezen, meg ezen, meg még ezen is gondolkoznom kellene. Hol is kezdjem el? A végére fogok-e érni, vagy van-e egyáltalán vége a gondolatok viharának? Nincs más választás, mint hogy el kell kezdeni az elején, el kell kezdeni a rendbetételt, még ha lehetetlennek is tűnik a feladat.
Majd jönnek az apró, kis élmények. Kezdenek kitisztulni a múlt eseményei, kezdenek tisztán látszódni a célok a jövőben. Helyet kap egy kis öröm, egy kis megelégedés, hogy milyen jó vagyok, hogy meg tudom találni a választ ezekre a nagy kérdésekre. Már-már mennyei magaslatokba érzi magát az ember, amikor elérkezik a bumm-hoz:
Miért fontos mindez nekem? Ki is vagyok én igazából?
A sikerélmény pillanatok alatt szertefoszlik. Nincs válasz. Pillanatok alatt az a felismerés járja át a bensőt, hogy képtelen vagyok erre válaszolni. Hogyan tudnám, hogy ki vagyok én, és mit jelent embernek lenni, amikor mindenki, aki körülvesz ugyanolyan hús-vér lény, mint én.
Itt lehet érezni igazán, hogy tudatlanok vagyunk.
Végezetül az ember már-már porba hull, amikor megérkezik Istenhez. Uram, ki vagyok én? Ilyenkor a túra közben hirtelen észreveszi a teremtett világot, észreveszi, hogy nem egyedül van, mert körbeveszik illatok, meghallja a csobogó víz hangját, észreveszi a fán ugráló mókusokat, és elképed, hogy mennyire aprólékosan kidolgozott körülötte minden. Rádöbben, hogy mennyire nagy ajándék, hogy társak veszik körül, akik ha most némán is ballagnak, mindannyian egy csodálatos tervnek a részei, amelyet Krisztus biztosít számunkra.
A gondolatok utolsó utáni pillanatában pedig hazaér az ember és megérzi, hogy Krisztus Szentlelke is ott van vele, valahol ott a bensőjében és munkálkodik.
A séta hátralévő részében pedig eltűnnek a gondolatok, megszűnik az értelem hullámzása és az idő érzékelése is homályos lesz. Csak bandukol az ember.
Talán ezt nevezhetjük csendnek? Tényleg ez a passzivitás pihentet? Akkor vagyunk önmagunk, ha már a gondolataink sem csapnak zajt?
Én még mindig szkeptikus vagyok, számomra ez a passzivitás inkább félelmetes, mint pihentető érzés, inkább olyan volt, hogy nem magam vagyok.
Nem vagyunk egyformák, biztos vagyok benne, hogy sok embernek szüksége van ilyen gondolatok nélküli időre. Lehet, hogy én vagyok túl fiatal és hajt valamilyen megmagyarázhatatlan lendület. Lehet, hogy a rossz úton járok, de számomra a gondolatok rendbetétele sokkal jobban csend, mint a passzivitás. Sokkal jobban érzem magam Isten teremtményének, amikor aktív vagyok.
Egy viszont biztos, rohanva csak összekuszálni lehet a dolgokat, ha mindent a helyére akarunk tenni, ahhoz idő kell, mégpedig idő önmagunkkal és idő Istennel. Legyen ennek a helye a természet, a belső szoba, egy csendes kávézó, vagy egy meghitt templom; azon nem szabad spórolni, hogy időt adjunk Istennek és önmagunknak, és hogy egyszerűen csak tudjunk ember lenni.
Köszönöm Telkibánya, hogy Isten szólított meg a te csendességedben!
Továbbá a hitéleti szakos III. évfolyam nevében köszönjük az egyházkerület Pasztorációs Intézetének és Lelkésztovábbképző Intézetének a program támogatását, Fazakasné Bartha Zsuzsanna és Gacsályi Zsolt lelkipásztoroknak, valamint Fazakas Sándor évfolyamfelelős tanárnak a szakmai vezetést.
Vígh Tamás
