Ige
Meditáció a Jn 19,25-30 alapján
Ülök a kereszt alatt.
Felettem Krisztus szenved.
Előttem a siratók.
Ülök a kereszt alatt.
Hátam a fának támasztom.
Itt ülök, mert ez a történet hozzám tartozik.
Miattam is és értem is történt.
Fejem fölött a szenvedő Krisztus.
Fejem fölött döntöttek az árról.
Fejem fölött döntöttek az áldozatról.
Nem kérdezték akarom-e.
Nem kérdezték, beleegyezem-e.
Egy vércsepp hullik vállamra. Eleven piros.
Nem hullik alább, nekem szánták.
Mint pecsét a papíron, rajtam marad a jel.
Nem halványul, nem kopik, megszáradva le nem pereg.
Vörös festék örök a vállamon.
Fölállok, oldalvást megyek, hol láthatom a Bárányt s a gyászoló csoportot.
Ránézek Krisztusra, kinek fogytán ereje, s a fejét is alig tartja már.
„Én ezt nem kértem!” – tiltakozom.
Értetlenül állok, sajnálat, megbánás és ellenkezés arcomon.
Mint Péterén, mikor a Mester szólt szenvedéséről, s ő tiltakozott.
„De én adtam.” – hangzott a válasz. Semmi ellenkezés, csak egyszerű kijelentés.
Ő döntött, nem én. Én továbbra is csak állok értetlenül, s nem értem Őt.
„Rajtam van a véred.” – mondom. Nem értem.
„Rajtam van a véred.” Nem értem, miért vöröslik ott a vállamon?
„Rajtam van a véred.”
Mért is vagyok itt?
Mi közöm van nekem ehhez?
Miért kell néznem, ahogy kiszenved?
Miért van éppen rajtam és éppen az Ő vére?
„Rajtam van a véred. Rajtam van a véred. Rajtam van a véred.”
Ez volt az ár. Ennyit érek.
Valaki az életét adta értem. Valaki.
Értékes vagyok. Drága és becses.
Az Ő vére a jele. Kophatatlan jel.
Talán igazságtalannak látom e cserét.
Talán méltatlannak magam.
De Valaki méltónak talált.
Bármilyen sűrű legyen a sötét,
e vörös jelet mindig látom.
Emlékeztet értékemre, s az áldozatra.
Az áldozat nem lehet hiábavaló!
Ha ilyen sokat értem,
az életet, mit kaptam,
s mely egyetlen vagyonom,
nem tékozlom el.
Prém Alexandra
