1848. március 15. este: a pesti Nemzeti Színház történetében egy különleges előadásra
emlékeznek. A szokványos, már már rutinos készülődést az aznap esti előadásra megzavarta
egy különleges esemény. A színészek már javában sminkben és jelmezben gyakorolták a
szövegük. A két anya gyermeke c. előadásra, vagy épp a Pesten történt eseményeket taglalták
egymás között, mikor megjött a hír:
Műsorváltozás, este a Bánk bán kerül a színre!
A változtatás oka mindenki számára egyértelmű. Pesten Petőfi Sándor, Jókai Mór és barátaik
forradalmat indítottak. Végre felléptek az elnyomó hatalom ellen.
A színészek boldogan, izgatottan álltak a színpadra, hisz tudták, ez nem egy szokványos
előadás lesz.
Laborfalvy Róza játszotta Gertrúdot, Petúr Bán szerepében pedig Egressy Gábor állt színre.
Felcsendültek a jól ismert dallamok, mindenkit kirázott a hideg a Keserű bordal hallatán, a
szokványosnál is hatásosabbra sikerült az előadás. Örömjáték volt ez mindenki részéről.
A Hazám hazám c. dal minden sora életre kelt a színházban és a nézőket kirázta a hideg,
miközben Petúr Bán szólóját hallgatták. Elképesztően aktuális volt minden elénekelt mondat.
Különleges előadás volt.
Aztán nyílt a színházterem ajtaja, bezúdult a tömeg, kiabálás vette kezdetét, megbomlott a
rend. Az előadás megzavarása miatt az emberek csúnya retorziókra számíthattak volna, de
nem ez történt. Mindenki meglepetésére, a Táncsicsot kiszabadító tömeg skandálására Petúr
Bántól érkezett a válasz. Kiállt a színpad szélére, levette a maszkot, és feltette a kérdést?
„Játsszuk tovább a Bánk bánt, vagy énekeljünk a Hunyadiból?”
A tömeg együtt kiabálta: „Énekeljük a "Meghalt a cselszövőt!" További válaszok is érkeztek:
„Halljuk a Rákóczi-indulót!”, „Szóljon a Szabadság Himnusza!” „Énekeljük a Szózatot!”
A gazdagok páholyából kezek nyúltak ki, és felhúzták a tömegeket maguk mellé. Megtelt a
színház, az emberek szűkösen szorongtak, de mégis mindenki boldog volt, és felszabadult.
Zengett a terem a tömeg skandálásától. „Énekeljük a Hunyadit!”
Aztán csend lett. Feszült csend. A karmester beintett a zenekarnak, és felcsendült az ismert
dallam, a tömeg együtt, ünnepelve énekelte a "Meghalt a cselszövő"-t. Aztán megszólalt a
"Rákóczi-induló", az emberek feltódultak a színpadra, boldogság sugárzott az arcokról.
Később együtt, büszkén énekelték a Szabadság himnuszát.
És így folytatódott még sok sok órán keresztül. A színészek, a tömeg, a színház vendégei,
arisztokraták és egyetemisták, férfiak és nők közösen énekelték a Himnuszt, a Szózatot, a
Szabadság himnuszát, Füredy népdalokat, majd újra a Himnuszt, és így tovább, ki tudja
hányszor, szinte végkimerülésig.
Ünnepeltek, hiszen volt mit ünnepelni! Aznap, 1848. március 15. Magyarország
boldogságban úszott, a zsúfolásig telt színházban az emberek szíve egy célért dobbant, együtt,
egy emberként kiáltották a jelmondatot: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!!”. Együtt
fennhangon énekelték Nemzeti Imánkat, a Himnuszt, és visszaemlékezésekből tudjuk, közben
könnyek csordultak az emberek szeméből, hisz érezték azt az elmondhatatlan büszkeséggel
járó érzést, amit nehéz megfogalmazni, szavakba önteni, de minden magyar ember érez, ha
megszólalnak azok a bizonyos dallamok, mégpedig azt, hogy: „Magyarnak lenni jó!!”
Magyar egyetemistaként minden egyes megemlékezésen megborzongok, mikor felcsendül a
Himnuszunk, vagy épp közösen énekeljük a Szózatot. Különleges alkalmak ezek, és nem csak
azért, mert történelmünk egy kiemelkedő eseményére emlékezhetünk, hanem azért is, mert
együtt vagyunk, és közösen éneklünk. Ilyenkor nem számít, kinek mennyire jó a hangja, vagy
ki milyen profin tudja képezni a hangokat, csak az a fontos, hogy elhangozzanak a sorok:
„Isten áldd meg a magyart…”
Szinte akaratlanul is formáljuk a szavakat, képezzük a hangokat, lehet épp nem tökéletesen,
de akkor is nagyon büszkén. Büszkén, és együtt. Mert magyarnak lenni jó.
Az idei március 15.-ei megemlékezésen igyekeztünk ebben a szellemiségben megeleveníteni
az eseményeket. A színházban történteket mutattuk be egyetemünk oktatói és hallgatói
számára, és megemlékezésünk nagy részét a közös éneklés határozta meg. Együtt énekelte az
egész egyetem a Jurátus indulót, a Francia indulót, a magyar Himnuszt, majd a Szózatot.
Szerettük volna azt az örömöt adni a megjelent vendégeknek, amit a közös éneklés varázsa
adhat, amit aznap este a színházban is érezhetettek a nézők és a forradalmár tömeg egyaránt.
Hatalmas segítségünkre volt az előadás lebonyolításában két meghívott vendégünk:
Vince János művész úr, a Csokonai Nemzeti Színház színésze, aki előadásában
meghallgathattuk a "Keserű bordal" és a "Hazám hazám" c. szólóműveket, és őt zongorán
kísérte Major Pius Atya.
Ezúton is köszönjük szépen Vince János, és Pius Atya kitartó és fáradságos munkáját, továbbá
minden szereplő hallgató erőfeszítését, akik közreműködtek az ünnepi megemlékezésen.
Szilágyi Diána
További képek itt találhatóak!
