Az elmúlt egy évem igen gazdag volt kalandokban, és ennek a lezárásaképpen átugorhattam Afrikába is világot látni. És nem is akármilyen világot láttam, a maga rózsaszín felhő nélküli valóságában.
Tavasszal a családtagomként kezelt amerikai barátom írt egy üzenetet nekem, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Kenyába menni vele egy egyhetes missziómunkát végezni árva gyermekek között. Kenyába! Mondanom sem kell, a képzeletem azonnal felült a gyorsvonatra, és ide-oda száguldozott. Én Kenyában? És hogy? És kikkel? Szóval a kért egy hét gondolkodási idő után, természetesen egy nagybetűs IGENT mondtam, megkezdve a felkészülést az útra. Oltások, gyógyszerek, biztosítások, különböző papírok kitöltése, repülőjegyek kinyomtatása, és már rajta is ültem a gépen tizennégy útitársammal. Egy amerikai, egy német, egy ukrán, öt román és hét magyar alkotta a GRACE nevű, szellemében fiatalos és lelkes csapatot.
Megérkezve Nairobiba, kinézetében egy ötven évvel elmaradott kisebb város képét mutató fővárosba, átültünk egy hasonlóan elmaradott buszra, és egy jó pár óra zötykölődés után megérkeztünk állandó szálláshelyünkre Voiba. Elnézve a vörös földdel bevont tájat és utakat, meglepő volt látni, hogy csak az az egy-két főút van lebetonozva, ami összeköti az ország pár nagyobb városát.
A pénteki megérkezésünket követően megismerkedtünk azzal a majdnem harminc hat és tizennyolc év közötti gyerkőccel, akikkel a következő hetet töltöttük. Szavakat nem találva, csak az általános klisékhez tudok nyúlni, amikor azt mondom, hogy fantasztikus és szívmelengető volt a találkozás. Beleláttam egy teljes hétre az életükbe, a mindennapjaikba, a szokásaikba. Láttam, hogy esznek a sáros földön, mert nincs elég szék, az asztalokat meg sem említve. Láttam, hogy a fiúk és lányok egy lavór vízben, mindenféle elválasztó függöny vagy paraván nélkül tisztálkodnak. Láttam, hogy egy téglaházban élnek, kb. háromszor három méteres szobákban négyen-négyen, és vaságyakon alszanak, szakadt lepedőkkel. És azt is láttam, hogy egyetlen egy középkorú nő főz, mos, takarít és nem utolsó sorban neveli a végső soron tőlünk nem is oly különböző gyerekeket.
És miért mondom, hogy olyanok, mint mi? Mert a lányok mindenféleképpen hordják a hajukat, és külön kérésre a miénket is befonogatták afrikai stílusban. A párkapcsolatok ott is állandó témák. Sőt egyforma játékokkal játszanak, ugyanazokat a ruhákat viselik, mint mi. Sokféle segélyt, ajándékokat és segítséget kapnak a világ gazdagabb országaitól, ami nyilván nem elegendő. De ettől függetlenül nagyon érdekes volt látni ezeket a gyerekeket, azokban az öltözetekben, amit mi is viselünk. Csak éppenséggel ezekbe a sokévi kosz beleette magát, a rongyos, gyűrött és néhol még szakadt ruhaneműk még hírből sem ismernek olyan, a nyugati világnak mindennapinak számító dolgokat, mint a mosópor, a vasaló vagy a varrógép.
A hetünket gondosan előre megterveztük, és igyekeztünk sokféle, különleges programokat adni a gyerekeknek. Mindennap beszélgettünk a Bibliáról, híres történetekről. Mindegyik gyerek hallott már Istenről, Jézus Krisztusról, és később kiderült, hogy templomba is járnak különleges alkalmakon. A bibliai sztorik mellett minden délelőtt és délután kézműves és ehhez hasonló dolgokat csináltunk velük, kereszteket festettünk, színeztünk, nyakláncokat készítettünk, cethalat hajtogattunk. A nap fennmaradó részében keresztyén dalokat tanítottunk nekik és játszottunk velük (és igaz, amit mondanak: az afrikai emberek cipő nélkül is hihetetlen gyorsan futnak). A kommunikáció angol nyelven folyt, Kenyában a szuahéli mellett az angol a hivatalos nyelv, amit a diákok az iskola megkezdésével egy időpontban kezdenek el tanulni. Tehát a megértés, ha nem is ment zökkenőmentesen, de sikeres volt.
Esténként, már a szállásunkon összeültünk, és azon törtük a fejünket, hogy hogyan segíthetnénk az életmódjuk változásán. A gyerekek otthona, az árvaház, egy lassú lefolyású építkezés részeként most épül. Nem is kell mondanom, mennyire megörültünk, amikor megtudtuk, hogy egy fürdőszoba építésébe szeretnének belekezdeni. Ezért a gyerekekkel való időtöltés mellett (és közben velük) segítettünk megépíteni a falat a tisztálkodó helyiséghez.
A hét vége felé megindító volt érezni a gyermekek szeretetét. Az első napokban számomra meghökkentő módon, jobban érdekelte őket, hogy a zsebünkből kivarázsolják a telefonjainkat, mint az, hogy játszanak velünk. Sokat töprengtem azon, hogy ennek mi lehet az oka, és azt hiszem rájöttem. A hét közepén jött egy turistacsoport az egyik nyugati országból egy nagy adag ruha- és játékszállítmánnyal. Abban az egy órában, amit a gyerekekkel töltöttek, csináltak egy pár képet, megsimogatták a buksijukat, és már mentek is tovább. Rájöttem, hogy ahhoz vannak hozzászokva, hogy az emberek jönnek-mennek. Nincs semmilyen érzelmi kötődés. És persze, nem lehet ezért hibáztatni az odautazó embereket, de így már nem annyira meglepő, hogy a gyerekek inkább a telefonokon csüngnek. Aztán szerda este, amikor elköszöntünk a másnapi viszontlátásig, a gyerekek kezdtek rájönni, hogy nem fél órát szeretnénk velük tölteni, és a kisebbek oda rohantak hozzánk, hogy ugye holnap is jövünk? Hát, hogy ne jönne az ember, ha így várják? Pénteken már senki nem kérte a telefonomat, hiába türemkedett ki a zsebemből.
És akkor realizáltam: ezeknek a gyerekeknek elsősorban egyáltalán nem földi dolgokra, új ruhákra, játékokra, telefonokra van szüksége. Hanem szeretetre. Minőségi időtöltésre. Érzelmi kapcsolatokra. A feltétlen szeretet érzésére. Nem szavakra, nem arra, hogy azt mondják nekik: Szeretlek! I love you! Nakupenda sana! Hanem arra, hogy ezt érezzék. A törődést, a figyelmet. És ha ebből egy kicsikét is megéreznek, akkor százszorosát fizetik vissza. Akkor nem akarják majd elengedni az embert. És a kötelék, ami kialakul maradandó. Mert milyen jó, hogy Jézus Krisztusban egyek vagyunk. És milyen jó, hogy a több ezer kilométer ellenére össze vagyunk kapcsolva az ima által.
A hét végén a gyerekek tartottak egy bemutatót az árvaház fenntartóinak abból, hogy mit tanultak az öt nap alatt. Isten mindenhol munkálkodik. Néha láthatatlanul, és néha láthatóan, melyet mi sem mutat szebben, mint, az hogy két lány megkeresztelkedett az utolsó délutánon. Vagy annak a tíz éves forma kislány történetét is megemlíthetném, aki kedd este érkezett. Az ő példáján keresztül láttuk, hogyan működik a család intézménye egy afrikai árvaházban. Az utolsó estére ebből, az először félénk, sírásra görbülő szájú kislányból egy vidám, pajkos, a többiek által körülvett és támogatott eleven gyerek jött elő. Hiszen ez a zárt közösség az övéire odafigyel, és mindenáron védi a tagjait. Ha valaki egyszer közéjük kerül, akkor nem kérdés többé, hogy családtag-e.
A tanulság? Borzasztóan jó érzés volt kiszakadni a kultúránk mindent kontrolláló, szabályozó világából egy olyanba, ahol nincsenek EU-s szabványok a higiénikus étkezésre, vagy az építkezési területen való öltözködésre . Hosszú évek óta nem voltam olyan koszos, mint abban a 10 napban, amit Kenyában töltöttem, és a legjobb az egészben, hogy egyáltalán nem is zavart. Sőt élveztem. És vele együtt élveztem, hogy belecsöppentem egy világba is, amiről itthon, meglátva egy képet, egy tipikus motívumot, vagy meghallva egy onnan származó dalt mosolyra görbül a szám.
